Moszkva fényei már halványultak. A vonat tovább zakatolt a sötét tajgán a titokzatos célunk felé. A fülkével nem volt szerencsénk. Az utolsó fülke volt a miénk, s mellettünk a WC. A probléma csak az volt, hogy az elválasztó falon egy félméteres lyuk éktelenkedett. Így ha valaki a kocsiban megcélozta a WC-t, akkor mi pedig a folyosót. A probléma megoldódott, mikor találtunk egy Pravdát s sarkait bevizezve a lyukra ragasztottuk.

A WC után a gyezsurnaja fülkécskéje következett, az állandóan gőzölgő szamovárral.

(Gyezsurnaja. Lefordíthatatlan szó, ami nélkül a Szovjetunió, de a posztszovjet Oroszország is elképzelhetetlen. A gyezsurnaja – így, nőnemben, mert a dolgokra vigyázás, múzeumi teremőrködés a szállodai, kollégiumi folyosókon, gyárakban, vonatokon emberekre figyelés úgy látszik, női szakma – kihalófélben lévő létforma. Nem mintha a megfigyelés tűnne el, csak hát arra ott vannak a világon mindenütt diszkréten és kevésbé diszkréten felszerelt kamerák)

Közben világosodni kezdett, s megláttuk a tajgát a maga valójában.

Nem erre számítottunk. Parlagon hagyott földek, se állat se ember.

Félóránként a vonat megállt egy táblácskánál.  Néha felszállt egy ember, ritkábban egy ember és egy kecske. Látnivaló szinte semmi, így kinyitottuk a nehezen megszerzett borunkat, poharak voltak a fülkében. Egyszer csak megjelent a gyezsurnaja, elvitte a poharakat, 4 gőzölgő teával tért vissza.

A tea jelezte, hogy nemsokára leszállunk. Megérkeztünk a vityebszki pályaudvarra. Itt is a csodával határos módon már vártak bennünket a szokásos Tungsram feliratú táblával.

A kísérőink elkísértek a szokásos Zuk mikrobuszhoz, csak ennek a belseje is hasonlított a külsejéhez. A szállodában kifizettük a szobákat, letettük a csomagokat, és már robogtunk a gyárba. A tanácsteremben várt bennünket a teljes vezetőség, s elkezdődött a tájékoztatás. (Mi is úgy jártunk, mint Vida Ildikó – Tolmácsot kértünk) a tolmácsunk egy ideig fordította az ünnepi beszédet, de miután az igazgató közölte, hogy mi szocialista országból érkeztünk, s ott kötelező az orosz, s nincs szükségünk tolmácsra. A tolmácsunk ettől kezdve fejbe fordított. A protokoll után 2 mondatba összefoglalta. A munkaidő 8-tól délután 5-ig tart. A szombat is munkanap.

Megnéztük még a gyár múzeumát, Gagarin aláírását, majd visszavittek a szállodába. Feljutottunk a szobánkba, s magunkba roskadtunk. A kétnapos tortúra után hamar álomba merültünk. Másnap elkezdődött a munkanap. Átálltunk oroszra. Az első troli jegyvásárlás sikerült. Felszálltunk a trolira. Ablakok zárva, hőség izzadság és tömény Krasznája Moszkva illata lengett körbe bennünket. Alig vártuk az út végét, hogy leszálljunk. A portán már vártak a kísérőink. Elkísértek a szerelő csarnokba. A csoportunkat kettéválasztották, s így tolmács nélkül maradtunk. Magunkba zuhantunk, hogy fogjuk az orosz népmesés szókincsünkkel megérteni a lézer interferométer beállítását, vagy a lineáris motor működését.

Az orosz kollegák magyaráztak, szereltek, rajzoltak. Közben mi jegyzeteltünk, hol magyarul, hol oroszul. Délre már zúgott a fejünk.

Elkísértek az óriási üzemi étkezdébe. Kihoztak valami gyanús színű folyadékot, meg valami hússzerű másodikat, majd kértek 50 kopeket az ebédért. Fizettünk és visszamentünk délután 5-ig halhattuk az oktatást.

Hazaérve a trolival – elmentünk a szálloda éttermében vacsorázni.

Ezt neveztük zsákbamacska vacsorának. Az étlapon ráböktünk valahová, a pincérek kihozták, mi pedig csodálkoztunk. A vacsorához élőzene is járt.

Így minden este ezt a számot meg kellett hallgattuk.

https://www.youtube.com/watch?v=ESYt_kpgcFk

Arany madár – птица золотая

A vacsora után vagy szokott, vagy kvaszt hoztak innivalónak. A szokról hamar kiderítettük, hogy a nyírfa nedűje.(hasonlóan csapolják, mint a nyersgumit) így leszoktunk róla. A kvasszal viszont egyik délután ismerkedtünk meg közelebbről. A troliról leszállva hatalmas csődületre lettünk figyelmesek. Az utcán feldőlt a kvaszos tartálykocsi. A kiömlő folyadékba gyanús állatkák igyekeztek – hullámokat keltve – eljutni a biztonságot nyújtó csatorna lefolyóig. A történtek után a kvaszt is leírtuk az üdítő folyadékok jegyzékéből. Attól naptól vagy szódát, vagy pezsgőt ittunk.

A monoton hétköznapokat – reggel vörös Moszkva – este arany madár – csak néha váltotta fel valami izgalom. A szállodában eltűnt a meleg víz, ezért lementünk a Dvina folyóhoz fürdeni. A vodkásüveg cserepeken lépdelve rájöttük, hogy tényleg hegyi folyó a Dvina. Már fordultunk vissza, mikor megjelent pár motorcsónak, telibe kapott a pár fokos vízzel.

Többet nem kísérleteztünk a folyóval.

A magunkkal hozott trapper farmerokat is eladtuk. (Vityebszkbe külföldit sem láttak, nemhogy Trapper farmert). A vevő mikor meglátta a szálloda folyosón a gyezsurnaját átváltott lopakodó üzemmódba. A szobába érve szinte mindent meg akart venni a szappantól (Amo) a gyulai kolbászig.

Az üzembe kétszer okoztunk csődületet, egyszer mikor eltévedtünk, és a gyezsurnaja hívta az őröket. A második mikor a gyár büféjében vásárolni próbáltunk. Kiderült, hogy a büfé készlete el van osztva a létszámmal, s mindenki csak annyit kap. Hívták a párttitkárt, aki újra számolttatta a fejadagot, s kaptunk felvágottat meg tejet.

Az ott tartózkodásunk alatt két nagyobb esemény volt – egy természeti és egy politikai. Az utazásunk előtt tájékozódtunk, hogy hová megyünk, de azon kívül nem tudtunk többet, hogy nagyon északon van és hideg van (+30 fok felett volt végig).

A fehér éjszakákra nem is gondoltunk. Nappal verőfényes napsütés volt, éjszaka meg egy borús nappalhoz volt hasonló az égbolt. Az egyik ilyen éjszaka – 1 óra körül – Béla (a gépészmérnök) felvetette, hogy menjünk ki fagyizni. Mivel már túl voltunk a napi egyeztetéssel a csoport másik felével, én is benne voltam az éjszakai (nappali) sétában. Így hát elindultunk.

A legnagyobb meglepetésemre az utca végén most is ott volt az ismerős pirog árus. Kértünk rögtön két pirogot (hússal töltött kelt tészta) Az eladó fogta a megszokott Pravdát és belecsavarta. Tovább sétálva megtaláltuk a fagyist is, aki valójában jégkrémes volt. A nálunk is kapható orosz családi jégkrémet árulta pár kopekért. Azóta sem fagyiztam többet éjszaka.

A politikai esemény Belorusszia felszabadulásának ünnepe – 1944 július 3-án Minszk, július 28-án pedig a teljes ország területe felszabadult.

Az ünnep nem volt munkaszüneti nap, így nem is sejtettük, csak troliról leszállva volt gyanús a szálloda előtti tömeg. Közelebb érve már láttuk, hogy partizánok támadták meg az épületet. Egy tucat elöl kitüntetésekkel tűzdelt idős úr várt a bebocsátásra. Bementünk – a portán elkértük a kulcsot, de a lift előtt is állt már pár partizán. Beszálltunk a liftbe, amelynek jellegzetes szokása volt, hogy csak rázkódva tudott felfele menni. A rázkódástól viszont a mellettünk álló partizánok disszonáns csilingelésbe kezdtek. Mi az ötödikre akartunk menni, de csak a negyedikig bírtuk ki.

Kiszálltunk és kifakadt belőlünk a megállíthatatlan nevetés. Felgyalogoltunk az ötödikre, a gyezsurnaja még nagyon megnézett bennünket, de végül bejutottunk a szobánkba. A liftezés után csak annyit kellett mondanunk egymásnak – na hogy csilingelnek a partizánok – és már kitört belőlünk a nevetés.

Folytatásban: belorusz kirándulások – vissza Szovjetunióból