A fiú 19 éves lehetett. Festőművésznek készült. Dédelgetett álma volt, hogy bejusson a nagyok közé. Arcán halvány mosoly incselkedett, amint a lányra várakozott.

Idilli volt az egész környék: jobbra egy tavacska nyújtózkodott a virágzó  rét ölelésében, balra forrás csörgedezett, halkan csobogva – távol a város zajától.

Rácsodálkozott a fű között megbújó, ezernyi, szebbnél szebb virágra. Milyen színesek, mókásak – gondolta. Az  egyik vágyakozva kinyílik, míg a másik elhervad… Mégis szépek! Arcát lágy szellő fuvallata cirógatta. Megborzongott.

– Olyan, mintha a leheletkönnyű, apró csókjaival halmozna el Ő- szőtte tovább gondolatait. Még a természetben is a szerelmet figyelte. Az érzés hatására miképpen változik,  a látvány, ami körbeveszi… Gondolatban megszemélyesítette a rétet, a tájat, az erdőt. Becsukta  szemeit: úgy érezte, tiszteletére rózsaszín ruháját öltötte magára a természet.

Hirtelen, halk lépések neszére lett figyelmes.

– De jó, hogy eljöttél!- szól a fűszőnyeges, kecsesen és hangtalanul lépkedő lányhoz. Karját ölelésre tárta. A lány illata elszédítette egy pillanatra. Talán a virágzó tulipánfák bódulatához volt hasonló leginkább.

– Gyere, menjünk sétálni!- invitálta kedvesen.

Elindultak az ösvényen. Harangvirágok szegélyezték útjukat. Apró sün igyekezett át előttük

– Vigyázzatok velem!  Megszúrhatjátok magatokat –kiáltotta  kissé mérgesen. Kikerülték és összebújva mentek tovább.

A tölgyfán harkály kopácsolt. Tarka ruháját megcsodálták.

– Finom ebédem lesz ma! – énekelte vidáman.

Aztán a tarka pillangó üdvözölte őket.

– Ráérek! Fogjatok meg! –  repdesett boldogan sziromról sziromra. Nevettek és mentek tovább.

Arrafelé meg  szamócák és  áfonyák szóltak hozzájuk.

– Szedjetek belőlünk, amennyi csak jól esik!

A csábító ajánlat maszatos arccal ajándékozta meg őket. Jót nevettek a szájuk köré festett

mesefigurákon. Múlt az idő. Lassan már az erdei pataknál jártak, ahol szomjukat olthatták a friss vízből. Egy őzike

szaladt át előttük közben. Majd riadtan hátra fordult:

– Ne bántsatok! – kérlelte őket szelíden.

– Dehogy bántunk, felelték – egy csók után – mosolyogva, aztán sétáltak tovább.

Az árnyas fák eltakarták az eget, ahol már sötét felhők gyülekeztek. Váratlanul érkezett a vihar.

A békés nyugalomnak vége lett. Sötét árnyak borították be a tájat. Először apró  majd egyre nagyobb cseppekben eleredt

az eső. Dörgött, villámlott…villámlott. Kitört az égi háború. Úgy érezték, mintha ágyuk dübörgő hangja sikoltozna a levegőben. Az özönvíz hatalmas erővel zúdult alá. Be akart kebelezi mindent, ami útjában állt. A szél felerősödött és üvölteni kezdett.  Egy fa ijedtében ketté hasadt. A virágok szirmai szétszóródtak, megkínozva hevertek szerteszét.

A lányt megbénította a félelem. Fázósan a fiúba kapaszkodott.

Sárosak voltak és csapzottak. Valahol a közelben lecsapott a villám.

– Ne félj!  Itt vagyok! – próbálta megnyugtatni a fiú.

Lapulevelet tartott fölé, szorosan magához ölelte, hogy melengesse.

A vihar amilyen gyorsan érkezett ,olyan hamar távozott. Vége lett a pusztításnak. Az erdő megtépázva sóhajtott fel. A nap is előmerészkedett. Aranyló sugaraival  megsimogatta az esőcseppeket, majd szivárványt pingált a csillogó víz fölé. A fiú még mindig ölelte a lányt védelmezően. Egymás szemébe néztek.

Furcsa ragyogás tudata velük a szerelem tényét. Arcukon piros rózsák készültek szirmaikat bontogatni.

– Még az eső is elbűvölően áll neked!  – hízelgett a fiú. Szeretnélek lefesteni!

– Akkor fess! És azt a sok ázott madárkát is, ahogy szárítgatják tollaikat!

– Ideje átöltözni nekünk is – kontrázta rá a fiú.

Abban a pillanatban megsimogatta valaki a karját, majd csókot nyomott  arcára.

Felnézett. Ott állt előtte Ő, a LÁNY!

– Elkéstem! – vallotta be pironkodva.

– Én meg elaludtam a  tűző napon. Azt álmodtam, hogy itt vagy… De…hiszem már a hold világít!

– Az ám! Nevetett a lány!

Majd  sietősen elindultak hazafelé. Kéz a kézben..

Még egy leveli béka előkerült az erdő rejtekéből. Széles vigyorral bámulta őket.

– Na ja! A szerelem is olyan, mint a vihar. Nem lehet tudni mikor csap le.

A virágok integettek nekik. Az öreg fenyő meg utánuk szólt. – Jöjjetek máskor is!