Ez a nap is borús nedves szomorú vasárnapként indult.
S nekem szalmaként – a tegnapról átütemezett feladatok, rendteremtés, csapjavítás, mosogatás, pár forrasztás az előtér elektronikán, bevásárlás miatt – kicsit még borongósabban.
Ezért belevettem magam a „munkába”.
Késő délután jutottam el odáig hogy pillantást vetettem az üzeneteimre.
Meglepődtem – sikeres volt az akkreditációm az esti Clayderman koncertre.
Már teljesen kiment az agyamból, mert valójában – tudat alatt – nem is számítottam rá.

Gyorsan a google-ra vetettem magam – pestiként – rákerestem, hogy is néz ki a Papp László aréna, Hát ezt egyszerű volt megjegyezni. Még soha nem jártam ott. Másik keresés – BKV útvonaltervező – busz – metró – gyaloglás.
Összeállítottam mi kell még – pótakkumlátor – kártya – vezetékek – állvány – bérlet – ásványvíz – zsemlye.
Gyors borotválkozás, átöltözés. Az eső kint meg csak kopog, kopog.
Kabát – kapucni – hátizsák Elindulok.
A busz gyorsan megjött. Zötykölődés – fásult panaszos mondatok, de végre leszállok.
Irány a metró – bérlet – ellenőrök – mozgólépcső.
A fejemben meg az állandó kérdés – mit hagytam otthon.
Közben besurran a metró – gyanús – túl halkan érkezett. Benézek az ablakán – üres. Á – ez az új metrószerelvény – rajta a felírat – tesztjárat.
Na újból 4 perc veszteség. Mindegy – csak 1 megállót megyek.
Begyömöszöljük magunk – a hátizsák épp megúszta az ajtót.
Leszállok – még mindig nem tudom, mit hagytam otthon, de annyira elgondolkodtam hogy a mozgőlépcsőt rosszul vettem.
Bicegve kiérek a metróból. Előttem tornyosul az aréna. Első ránézésre inkább UFO-nak tűnik. ET go home. Mézga Aladár biztos elcserélné a felfűjosért.

Úristen – mennyi lépcső – most rosszul jött ez a lábficam.
A hajtóművek helyén pénztár felirat virít. Elbicegek addig – bár nekem a cetli alapján – az F7 –s kapura lenne szükségem. Megkérdezem a biztonsági őrt. Visszamegy a lépcsőig – ott a lépcsőn le és balra az árkádok alatt az épület másik vége – válaszolta az őr. Na ez jóóóóóóó.
Bicegek tovább az árkádok alatt csupasz beton oszlopok falak – hajtómű itt sincs sehol. Egy óriási nyitott kapuhoz érek. Újból örök – s a költői kérdés – az F7-s kaput keresem. Itt egyenesen tovább biceg – s talál egy résnyire nyitott narancssárga kaput. No – ez nem politika – minden jót – búcsúzik el. S meglátom magam előtt a kaput. Fellélegzek. Hát a rés tényleg rés.
Mekkora szerencse hogy soványnak születtem. Átpréselem magam a résen.
Hová hová fiatalember ( Húú visszafiatalodtam) Elmagyarázom, hogy nekem az F7-s kapunál van randim az akkreditáciommal. Recsegő walkie talkie – te Józsi tudsz valami akreditációról. Ja jó jó, reccs. Na itt szembe a betonfalon vannak vasajtók – az egyiken bemegy – ott már tudni fogják.
Melyik ajtón? Amelyik nyitva van. Az egyik ajtó nyikorogva kinyílt. Mögötte két exkluzív hölgy üldögélt a betonon. Szia szia – honnan jössz?
Na most van egy kis gond – keveredés volt – s a pénztárba adták le a jegyeket-, Most ha visszamész – ott megkapod. Ránéztem a lábamra azután a hölgyre. Ha én visszabicegek a pénztárig – akkor már csak pár lépés a metró – s felszállok rá. Közben megszomjaztam. S mikor a palackot vettem elő meglátta a gépet. Jaaa fotózni is fogsz – akkor nem kell viszzamenni. Megvárjuk a többieket és bemegyünk. Egy tonnás kő esett le rólam.
Közben megérkezet két hölgy a 168 órától. Na ők nem fotóztak, így mehettek vissza a pénztárhoz. A csoport összegyűlt. Hárman voltunk.
Mindig ennyién vagytok? – tettem fel első hülye kérdésem.
Á – dehogy – csak ez nem populáris – kaptam meg a választ.
Na – nem lehet előre menni – vakuzni – csendben csattogni – de ha találtok helyet – leülhettek. Induljunk.
Újabb betonfal, vasajtó – és mögötte a sötét ŰR, vagy fekete lyuk. Komolyan, hogy ha most valaki belehuhog a fülembe – a metróig nem állok meg. Végre az egyik hölgy bekapcsolta a mobilján a világítást. Az imbolygó fényt követve eljutottuk egy óriás fekete függönyig. Széttárult a függöny. Mögötte a küzdőtér. Vakító fény – hangzavar.

Hát mégis itt vagyok. Az egyik kolléga szemfülesen lecsapott a 3. sorban 2 helyre. Így ülve élvezhettük a koncert első részét. Vagyis a végén megjelentek a székek jogos tulajdonosai. Így összepakoltunk – s elvonultunk hátra. De pár perc múlva úgy is szünet következett.
Gyorsan kilopoztan a fekete függönyön a világűrbe. Most így mobilfény nélkül még rémisztőbb volt. Azért sikerült megtalálni a vasajtót. A következő ajtó majd a rés – s már a szabadlevegőn szennyezhettem a tüdőm a cigarettával. Visszafelé belebotlottam az egyik kollégába – aki pár no entry feliratú ajtón át elvezetett a mosdóba, majd a fekete lyukon át visszatértünk a fénybe.

Miután a kolléga elmesélte hogy szinte minden kép bemozdult – felajánlottam az állványom. S ekkor jöttem rá, hogy nincs is állványom.
Bár bográcsgulyás készítésen kívül nem sok mindenre használható – nem sok reményt fűztem hozzá, hogy előkerül. S ekkor beugrott, hogy tán ottmaradt ahol ültünk. Visszamentem a volt helyünkre – s a széken ott feketéllett az állvány. Közben a szünet is véget ért.

A közönség elcsendesült és áhítattal hallgatta Clayderman zongorajátékát.

Miközben a közönség a koncertet élvezte – a mi kis 3 fős csapatunk hadikiképzésen vett részt – akadálykuszás – egyhelybe guggolás.
Nekem az életemből kimaradt a katonaság. Most bepótoltam
Végre feloldották a tilalmat – a pódium széléről kattoghattunk.

Én miután belefáradtam a guggolásba – a koncert többi részét már egy félreeső helyről élveztem.

A koncert nagy ovációval véget ért. Én elindultam a fekete lyukon át a szabadba,
Fülemben még ott zakatoltak az utolsó taktusok – Time to say goodby.
A metrónál még visszanéztem. Még mindig nem s
zállt fel.

És elindultam a mozgólépcső felé.

Jaaaa hogy milyen volt a koncert ??

Hááááááát

Nem Tudom

{loadposition advert}