Mezei István: Pápai András unokái

/A fonyódi Jean Valjean/

0
hirdetés

Lassan gyűlik a vágott fa hűvös halomba. Baráti-hegy nyomorultjai az András, az egykori vajda két unokája aprítja fejszéjével a tuskókat, a nyolc osztályt végzett Pista és az öccse, az írástudatlan Robi.

Nagyapjuk vonásait és mozdulatait próbálom felfedezni bennük, mindhiába. Pedig az ő nagyapjuk volt híres András cigány, a Delta mindenes szolgája, és piactér WC kulcsainak fontos, és felelősségteljes őre. Nem egyedül járt dolgozni, népes családja mindenhová követte. Tarka ruhás asszonyai sárszínű batyuikkal és a gyerekekkel a hátukon a várost járták, még ő a „hivatalában” volt.

Aztán a Delta szakácsai egy napon roma munkatársuknak viccből kisütöttek egy bepanírozott mosogató rongyot. András neki állt késsel és villával az ebédnek, ahogy illik, aztán hamar rájött a merényletre. Felháborodott, ordított, perelte, és pert nyert.

„Megfizették azok a bibasok az én sárgaságomat” – híresztelte városszerte az ő nagy diadalát. Szakállas feje szivarfüstje ködébe burkolódzott. A kutyáktól félve a kapukban megállva rekedtes hangján mondta vicceit, köszöntőit gúnnyal és öngúnnyal fűszerezett panaszait. Néha magával hozta kopott tangóharmonikáját is, és játszott egy kicsit a magyaroknak. Tudta ő mi kell nekik, a vonaton hazafelé mondókákkal, tánccal szórakoztat a kupé utasait. Aztán eltűnt egy időre Fonyódról, mint később kiderült, egy évet kapott tyúklopásért. Amikor szabadult, akkor került az igazi tolvaj rendőrkézre. „Nem baj, hogy ártatlanul ültem, úgyis loptam egy életen át „- mondta fanyar nosztalgiával, mikor találkoztam vele. Ő volt az első, aki minden jót kívánt egy fröccs mellett, mikor megházasodtam.

„Főnök bácsi – noha a fia lehettem volna „olyan üres a zsebem, mint az öreglaki bakter tyúkola- panaszkodott a kapumban. „A feleségem meg infratorkossal a marcali kórházban van. „Aztán végül elvitte őt és a feleségét is, na nem az infratorkos, csak az infarktus. Viccelt ez az András még a halállal is, de azon nem tudott kifogni.

Hirdetés

Még mesélek, az unokák csak bólogatnak, tudják ők, hogy „nagy ember” volt az ő nagyapjuk.

„Meghíztál Robi, hogy nem láttalak„

„Négy hónap börtön után az a kis hazai jót tett, Higgye el főnök nem kaptunk ott mást csak krumplit meg kenyeret.”

„Mikor szabadultál? -kérdezem tőle.

„Tegnapelőtt.„

„Ejnye Robi, ejnye, miért ültél„

„Hát két éve zártak be először, mert húst loptam.”

„Milyen húst?”

„Hát tyúkhúst. De megfogtak, elvették tőlem a tyúkokat, éhes maradt a család. Én meg az öt tyúkért kaptam öt hónapot. Gyilkosok meg rablók közé zártak egy kis hús miatt, büntetlen előélettel.”

„Leverhetem az ingemet főnök, régen voltam már napon.” „Megfélemlítették „- gondoltam magamban, mert mindenre engedélyt kért. Mikor kibontakozott a rongyiból, álmélkodnom kellett. „Hová akar ez a még barnulni.”

„De most mért ültél?”

„Nem volt a biciklimen lámpa, megbüntetett a rendőr tizenhatezer forintra. Nem tudtam kifizetni a büntetést, így mindig nőt az összeg, végül négy hónap börtönt kaptam, mert már priuszom volt. Kirendelt ügyvédem volt, de az csak dadogott. Most nem merek biciklire ülni, a vonat meg drága. „

„Tudod, Robi volt egy francia ember, aki arról írt egy könyvet, hogy fiatal fiút két cipóért börtönbe zártak, az meg mindig megszökött onnan és végül életfogytiglan kényszermunkára került, de onnan is megszökött…, de üldözött és nyomorult maradt egész életére.”

„Én láttam azt a filmet” – szakít félbe a nyolc osztályos Pista, és már ő fejezi be a történetet.

„Aztán hiába lett gyáros, meg polgármester, mindig üldözött maradt.„ -meséli a Pista.

„Az öreglaki polgármester, a Bandi bácsi csak tíz embernek tud adni közmunkát, pedig nyolcvanan vagyunk rá. Így mindig tízünket dolgoztat felváltva, pedig nekem iskolám is van meg szakmám. ” -folytatja a Pista. „A többinek meg marad az albuminút, a réz, a vas meg a kuka. De már nem találunk semmit.”

„A nagyapátok tudott fazekat, üstöt foltozni, teknőt vájni kanalat faragni kosarat fonni, muzsikálni. Ti mit tudtok?”

„Mi már nem tudunk semmit” – legyint rá a Robi. Én Somogyvárra jártam iskolába, a gyogyósokhoz, a nevemet sem tudom leírni. A feleségemet elzavartam, mert rossz nő lett, míg én a börtönben voltam.”

Időközben elfogyott a munka, elfogyott a mese és a szó, és elfogyott a szomjoltó bor is a kerti asztalról. Megjött a Pista felesége, hátán a földszínű batyuval és egy síró poronttyal, no meg mellett is szaladt kettő. Ők és ő ott a batyuban már az András dédunokái. Aztán elindul az apró léptű társaság az állomás felé, hogy haza vonatozzanak a sárkunyhók közé vagy tízezer évet valamelyik kőkorszakba.

Én meg a törvény ferde szigorára gondolok, meg erre a furcsa kis országra, no meg arra a még furcsább Európára, ahová együtt igyekszünk mi és az András összes unokái és dédunokái.