A tűz után hetekig kihallgatásra jártunk, de semmilyen dokumentumot nem kaptunk erről, még az aláírt vallomásunkat sem. Engem arról faggattak, hogy miért késtem el és miért mentem be engedély nélkül.
A kihallgatásokon elejtett mondatokból és a saját élményeinkből a következőket vontuk le:
- A két tűz összefüggött – de a másodiknál nem voltak halonos palackok, így a számítógépes tűzoltó rendszer hatástalan volt,
- A cégnek nem volt hivatalos működési engedélye, mert csak zöldmezős beruházásként valósulhatott volna meg. ( A tűz után a gázpalackokat a honvédség szállította el egy biztonságos helyre),
- A céget azon a héten minősítették volna át kutatóintézetből termelő vállalattá.
Szerintünk ez volt a tűz egyik oka, ugyanis kutatóintézetként nem voltak terv előírások – megtermelt darabszám – árbevétel – selejtszázalék. Átminősítés után ezek az elvárások már a – MEV-re is vonatkoztak, s publikussá váltak volna, ezért kellett még a nyomát is eltüntetni.
A mikroelektronikai kormányprogram eredetileg egy gyárra alapozott, de később ebből a pénzből részesült a KFKI – REMIX – és a VIDEOTON is. Személyes tapasztalat: 1 hétig részt vettem a ládák vámolásában. Az egyik nap egy ládából egy traktor került elő. Mondták, hogy felejtsem el. Nem tudom, hogy mennyi ilyen eset fordult elő, s így mennyi pénz tűnt el, de létezett. Az átminősítésnél nem a termelés volumene jelentett volna problémát, hanem a selejtszázalék. A selejtszázalék a 60%-t is elérte, ami a kétszerese a nyugati gyárak értékeinek. A magas selejt adódott a szovjet gyártósorokból, és a mestermaszkok magasabb hibaszázalékából. A mestermaszkon lévő hibák a gyártás folyamatában hatványozottan növelte a hibás elemek számát. A maszkgyártás 3 egységből állt: a gyártás (ábragenerátor – step and repeat) szovjet gépekkel – a mérés kontaktmásolás Zeiss mérőmikroszkópok kontaktmásolók HP számítógépekkel – és a maszkjavítás japán NEC gépsor.
A maszkjavító a tűz időpontjáig működésképtelen állapotban hevert az első szobában. A japán gépsort Tokióban kellet átvenni, így oda nem mérnökök mentek, hanem a párttitkár és környezete. A szállítás során olyan sérülések, törések keletkeztek a mechanikán, hogy a gyárba már működésképtelen állapotba érkezett meg. A gép a tűz kitöréséig már megjárt pár kutatóintézetet, de mindig működésképtelen állapotba került vissza. Természetesen ezek drága utak voltak. A Tokióban járt kis csapat, ugyan hozott magával egy videó felvételt a gép használatáról (a kamerát maguknak vették), de mivel japán NTSC felvétel volt, Magyarországon nem lehetett semmin lejátszani. A felvételnek nagy hasznát akkor sem vettük volna, mert azon egy működő gép volt, a miénk meg egy roncs.
A japán cég végül felajánlott egy taiwani utat ahol bemutatták volna a gép összeszerelését. Már az útlevelet intéztem, mikor közölték, oda nem utazhatunk.
A gépsor 2 gépből állt – maszk hibákat feltérképező berendezés (ez volt a roncs) és egy lézeres maszkjavító (hibátlan működőképes). A második berendezést üzembe is állítottuk. Próbálkoztunk a hasznosításával. A kézi módszer kínkeserves volt. Egy asszinsztens 1 hét alatt térképezett fel 1 réteget a Zeiss mikroszkóp fölé görnyedve és egy füzetbe írogatta a hibás helyeket (sor oszlop koordináták), majd a füzetből pár nap alatt a lézeres berendezés manuális üzemmódjában kilőtték a hibákat. Az így javított maszkok selejtszázaléka már az elfogadható érték körüli volt. (a japán maszkjavítónak kb.: 8 perc volt a másfél heti munka elvégzése) Az írásban mikor ideértem, a tények összeálltak, ha a tűz a selejtszázalék miatt történt még az átminősítés előtt, akkor a tüzért én is felelős vagyok. Igaz utólagosan és áttételesen. A tűz után a vezetőség megpróbálta a megmaradt termelést – NYÁK üzem – Hibrid – LCD – Maszk – hasznosítani. A maszkban a szovjet gyártósort leállítottuk és a mérés, másolást vállaltunk a környező szocialista országokba. A felszabadult időt felhasználtam a japán gép feltérképezésére. A gépről valójában szinte semmit nem tudtam – egy A4 reklám lapon kívül, melyen fél oldal japán nyelvű volt. Ez vagy valami, vagy megy valahová. Egy nemszázas kihívást nem százas módon kell megoldani. Mindegyik mikroprocesszor bus (3 processzor volt – 1 asztal mozgatás 2 kamerák mozgatása 3 képdigitalizálás összehasonlítás) és a kártyaolvasó-író kivezetésére rákötöttem egy C64-t user port kivezetést, és olvastam. A végtelen ciklust hangjelzéssel jelezték. Az adott processzorhoz tartozó érzékelők, szenzorok, kapcsolók, fénykapuk mérésével, cseréjével kellett tovább léptetni. Ha kikerült a végtelen ciklusból és sikerült tovább lépnie – egy füzetben lejegyeztem a ciklus kezdőcímét és a hiba okát. Háromhavi játék után egy reggelen bekapcsolva, egy mester maszkot helyeztünk a tárgylemezre. A gép túljutott az öntesztelésen és bekapcsolt. A három monitoron kép jelent meg. Remegő kézzel lenyomtuk a START gombot, és elkezdtek kattogni a léptető motorok, fokuszált és el kezdte végigszáguldani a lemezt, közben valamiket írogatott a bedugott mágneskártyára. A kész kártyát behelyeztük a lézeres maszkjavítóba. A gép szintén elindult – koordinátákra állt – villant a lézer.
A sikerbe még akkor sem bíztunk, visszavittük a maszkot az első gépbe, s a start után már semmit nem írt a mágneskártyára – hibátlan volt a maszk. A működő gép alapján – utólag rájöttünk mit csinál. Valójában két mikroszkóp digitalizált képét hasonlította össze, s az eltéréseket írta ki mágneskártyára, melyeket a lézeres javító elpárologtatott. A hibátlan maszk miatt már a selejtszázalékkal sem lett volna gond, de akkor már nem volt gyártó üzem.
A maszkjavításra azonnal kaptunk megrendelést Lengyelországból és Csehszlovákiából. A visszajelzések alapján gondolom, hogy ha a gép az elejétől működik, nem lett volna gond a selejtszázalékkal, s talán nem ég porig a gyár. A mostani árakon – 12 000 milliárd forint – ami 4 Paks II – már elképzelhetetlen, hogy Magyarországnak valaha is lesz félvezető és erre ráépülő elektronikai iparága, pedig ez átírná a mai gazdaság termelékenységét és a GDP-t. Megjegyzem, a hibák döntő részét a klíma (hő tágulás) és a légszűrők (por) nem tökéletes működése okozta, amelyek újra tervezése is javított volna a selejt százalékon. A megrendelések száma idővel csökkent, és a hatalmas üzemeltetési költségek (klimatizálás, áram, pormentesítés, sűrített levegő nitrogén, halon stb.) már gazdaságtalanná tettek bármilyen tevékenység, így leállítottak minden szolgáltatást, s már be sem kellett járni. A munkahelyem átalakult telefonos ügyfélszolgálattá. Hétfőnként be kellett telefonálni és megmondták, hogy azon a héten be kell-e menni vagy nem. Szabad heteken kerestünk elfoglaltságot: parabolát telepítettünk, számítógép (ZX 81) set-et raktunk össze. Amikor bent voltunk, próbáltunk kiutat keresni, különböző találmányok átdolgozásával. (pl.: sík Fresnel lencse gyártás kidolgozása). A kollégák egy része BT-t alakított. Munkájuk nekik sem volt, egészen a Videoton megrendelésig. A Videoton a tévékhez szükséges félvezetőket a gyárunktól szerezte be. A tűz után csak külföldi – drágább alkatrészekkel tudták pótolni a hazai gyártást, ezért kezdtek saját félvezetőgyár kialakításába. A diffúziós kályha elkészítésével a BT-t bízták meg. A munka félidejében kértek fel a számítógép vezérlés megtervezésére. A megállapodás megkötése után jöttem rá, mit vállaltam: Commodore 64-el kellett vezérelni egy vakum alatt lévő fűtött (1200 °C) kvarcüveg csőbe beáramló ideggáz és robbanó gázok elegyét. S ekkor ismerkedtem meg behatóan gyártás többi folyamatával. Az elején nem volt gond: interface – folyamatábra tervezés és gépi programozás. A próbákat is semleges nitrogénnel végeztük. Az egyik nap megérkeztek a harci gázok. Teljes készültség volt a gyárban. Leszállt a harci helikopter a gyáron belül, s 4 géppisztolyos katona felvezetésével a csarnokba helyezték el a szilán és foszfin palackokat. Ezután már élesítve lett a tűzoltósághoz is bekötött francia gáz spektrum analizátor. A próbák ezután is rendben folytak, állítgattuk az időket, gáz mennyiséget, hőfokot, vákuumot. A program a gázok veszélyesség miatt csak nagyon minimális emberi beavatkozást engedett meg (pl. csak az időt, hőfokot), ezért minden paramétert, beavatkozást, vészleállítást ki kellett kísérletezni. A gép vészleállítása is több mint fél óra volt: fűtés – gázok leállítása – felengedés a vakumból – a rendszer nitrogénes átöblítése. Az egyik ilyen próba során bejelzett a gáz analizátor. Felvettük a szobában lévő gázálarcokat, s pár perc után megjelentek a tűzoltók is. A hátam mögött álló tűzoltót (aki fejszét tartott a kezében) a gázálarc miatt ordítva próbáltam meggyőzni, hogy ez nem kávéfőző, s nem lehet egy gombbal lekapcsolni. A hátam mögött az ideges tűzoltóval, próbáltam rábírni a computert a vészleállításra. Az izzadság gyűlt a gázálarcba, de végül leállt a kályha. A többit már a tűzoltókra bíztam. Kitámolyogtam a teremből, magam után húzva az oxigénpalackot.
A szabad levegőre érve letéptem magamról mindent, s beszívtam a friss levegőt. Az incidens után kijavítottunk pár hibát, s átadtuk a gépet. Az átadás után indultunk a porta felé. Útközben dühös embereket láttunk ordibálni, előttük egy öltönyös alak futott a portán át a parkolóba. Az őrtől megtudtuk, hogy ő volt a vezérigazgató. A Videoton pár hét múlva csődbe ment. Széles Gábor vásárolta fel 1 forintért. S ahogy a gyárunkról, erről a csarnokról sem tudtunk meg semmit azóta sem.
1991 április 29. – az egy nagyon különleges nap életemben. A szomorúság és az öröm ötvözete. Reggel a telefon csengője ébresztett. Elmondták, hogy fáradjak be a személyzeti osztályra. Nem tudtam, mi az a fontos, de gyorsan öltöztem és indultam. A személyzetin látva, hogy ott várakozik már a megmaradt teljes csapat, rosszat sejtettem. A sejtésem beigazolódott. Közölték velünk, hogy a cég megszűnt, kiosztották a munkakönyveket és egy igazolást. Tájékoztattak, hogy az igazolással keressük fel a munkaügyi központot, munkanélküli segélyért. Magamba roskadtam, bár tudtam, hogy bekövetkezik egyszer. Kábultan, a kezemben a munkakönyvvel hazagyalogoltam. Bámultam az asztalon a könyvecskét, a csend körbevett. Éles csengőhang tépett ki a merengésből.
A kórházból telefonáltak – lányom született, 2400 gramm a súlya. Így lettem egy nap alatt iparág nélküli mérnők, és boldog kétgyerekes apa. Néha még találkoztam a kollégákkal. Az egyikből banktisztviselő lett a másik aki BOÁ-kat tervezte, a BKV-nál felügyelte a bérleteladásokat. Olyan érzésem támadt mintha az Ember tragédiájának falanszter jelenetében csöppentem volna, pedig ez volt a valóság.
Sok-sok év telt el a MEV tűztől. Megjelent az internet, nekem is lett gépem. A facebookon megtaláltam pár volt munkatársat. Mindenkiből más lett – a tanártól a bankárig. Míg egy nap fájdalmasan szomorú történet érkezett a neten – amiről addig nem is tudtam. A kolléganőnket Pici Anninak hívtuk – termete miatt. Az elsők között volt az elbocsájtási listán. A férje is a vállalatnál dolgozott, mint fűtő, őt is elbocsájtották. Munkát nem találtak. Félvezető labor asszisztensre nem volt szükség sehol. A kedvezményes lakáskölcsönét átvette az OTP – háromszoros törlesztőrészlettel. Anni végül talált állást – egy kocsmában lett felszolgáló, de ez kevés volt a megélhetéshez és a részletekhez. Kivették megtakarított pénzüket. Szlovákiába összevásároltak mindent, ami eladható drágábban Magyarországon. Az üzlet nem jött be.
És ezután …….. öngyilkosok lettek.
Emlékükre készült ez a film.