„Nógrádi Kiss Magdolna alkotásait nem egy galéria falain láttam meg először, hanem különböző kiállításaihoz készült két katalógusban. A kiadványokban szereplő képek mindegyikének központi alakja az Ember. Az Üzenet című katalógus képei döbbenetes erővel hatottak rám. Úgy tűnt, hogy a fekete-fehér művek arctalan figurái harcban állnak a világgal és minden energiájukat bevetik, hogy a drámai helyzeteket meg tudják oldani. A másik, a többértelmű Színrelépés címet viselő füzet színes alakjain érezhető, hogy fölöttük már kisütött a nap.” (Szendi Horváth Éva, Diplomata Magazin) 

„Az én figuráim legtöbbje nem nélküli, arc nélküli lények, melyek szándékaim szerint az időtlenség jegyeit hordozzák. Hogy találkozhassunk ezekkel az ősi üzenetekkel, megfejthessük a képekben ránk maradt legtitkosabb, de mégis a közösség számára érthető, kötelező jeleket,ismeretlen helyeket, elrejtett sötét zugokat kellett felkutatni, bejárni. Épp úgy, ahogy Dante hőse az Isteni színjátékban megismeri a lét és nemlét minden elképzelhető világát. A Poklot, a Purgatóriumot és a Paradicsomot bejárva mutatja be, hogyan tisztulhat meg az emberi lélek a bűntől, és juthat el a legfőbb jóhoz és tökéletességhez. Ez az akarat vezetett, amikor a külső és belső démonaimmal való szembesülésem képi megjelenítésének módját kerestem.” (Nógrádi Kiss Magdolna)

 {loadposition user5}

Köszöntőt mond: Jordán Tamás

Megnyitja:Fábián László, művészeti író

 

Időpont: 2012. november 16. (péntek) 18.30

Helyszín: Weöres Sándor Színház, első emeleti előtér

A belépés díjtalan. 

Megtekinthető: december 3-ig

 

 

Festői történet

Egy mozdulattal rögzíted

A rögzíthetetlent…

Forrai Eszter 

Nógrádi Magdi papírképei grafikai méretükben is táblaképnek hatnak, szellemi léptékük emeli át őket ebbe a kategóriába, hogy meditációs objektumokként, dekoratív látványként irányítsák a figyelmet az önállósuló gondolatra, amely már kilép a történetből, a sztoriból, amit jelen minőségükben még együttesen elmondanak – nevezetesen akár az ornamens születéséről, másképpen közelítve: az absztrakció útjáról, ettől is különbözve: figuratív és nonfiguratív szerves összefüggéséről, egyszóval: eredetről, minden komoly és érzékeny intellektuális vizsgálódás elsődleges tárgyáról, egyben konklúziójáról – 

            kiindulás egyértelműen az emberalak kontúrja, ez absztrahálódik három-öt formaemléken keresztül méretes csöppökké, amelyek előbb ritkásan, majd egészen összesűrűsödve csík-mintává rendeződnek, noha nem a klasszikus hard edge csíkfestés karaktere szerint, aztán a fekvő képeken a csíkok levegősebbé válnak – mintegy a dripping, a csurgatás technikáját idézve – elegánsan hagyatkozva a hordozó fölület fehérjére, amely szelídít a csíkok szín-kavalkádján, finomra hangolja a primer szándékot – 

            a vázolt történetiségben benne rejlik a formálás játéka szintén, hiszen az alakok kontúrozása nemcsak határozott, jobbára megkettőzött, alkalmasint kék és vörös rajzolja meg gesztus szerű ecsetvonásokkal, majd a gesztus egyre fölszabadultabb, többé nem az a jelentősége, hogy formaemlékeket nyomatékosítson, inkább a képtér belakása, az egymásba-egymásra húzott széles csíkok tömeget asszociálnak: egyfelől akár a tarka (ember)tömeg sejthető belőlük, másfelől azonban – és ez lényegesebb – tér-kitöltő festői formatömeg, amely az indulat, az expresszió reakciója, valamint az általa fölkínált lehetőség: a szabad formálás rendjének tapintatos alakítására, a szépség nem minden veszély nélküli kalandjára – 

            a szépség legveszélyesebb kalandja – a szépelgés, festőnk biztos ízlését mi sem tanúsítja jobban, minthogy pillanatra sem kokettál vele, célratörően meséli ecsetjével, palettájával meséjét, szervez képpé látványból leledzett látomást, látomásból leledzett látványt, és talán a formák következetes függőleges irányultsága valami tudatos vagy önkéntelen (az eredmény szempontjából közömbös, melyik) metafizikai üzenetet is becsempészik, amit másfelől fölerősít a meghatározó, a hangsúlyos kék-vörös szín-pár – egyszerre idézve forró közelséget és hűvös végtelent, az ellentétek dialektikus egységét, a sík képmező virtuális térbe emelését, benne képépítést és képlebontást voltaképpen azonos szerkezetben: 

            a történet pedig folytatódhat – kinyitva a végtelenbe… 

Fábián László

 

{loadposition advert}

Tetszett a tartalom?

77 Szavazat
Szavazz fel Leszavazás
További