Éjjel is bejöttél

topogva-kopogva

Anya! Félek!

Suttogtad zokogva

Átöleltük egymást,

erőt adtam néked.

Szeretetünk

– hittem –

soha nem ér véget!

*

Aztán évek  szálltak,

jöttek jók és szépek,

Boldogságok után

kínkeserves évek…

Másabb lettél egyre: néztél rám hidegen,

Rideg, kemény lettél:igazi  idegen!

Elmaradt örökre csengő nevetésed,

Nem nyújtottad kezed,

nem volt ölelésed.

Köddé vált az öröm,

de  még szólt  az ének-

miközben  éreztem: ezek már a végek.

Caruso, Romanza, My Way, Melodrama

„Megjöttem”- közölted, s mentél a szobádba.

Vívtad  belső harcod,haraggal és lánggal,

Másokkal nevettél, tőlem  mentél –távol!

Kezdetben még sírtam,

Csendben: sötét éjjel.

Fájó szívvel néztem kis szobádban széjjel.

Nem tudtam, hogy hol élsz, mit csinálsz mit álmodsz?

Mi bánt, mi fáj, ki bánt? Hogy éled világod?

Lassan költöztél el: szokásos családba,

aztán messzi fölre, idegen világba.

Visszatértél néha, de máshova – „haza”,

Gondoltad is sokszor: minek él még anya?

Pénzt kapnék a házért- úgyis öreg, fáradt.

Mit érdekel mit tesz! Úgyse  gyötri bánat…

*

Fiam! Én még élek!

Ha nem is szólok: várlak!

Az anyai szív erős!

Elbír minden vádat!

Nem  felelek  vissza? – Érted teszem!

É r t e d?

Arra kérem Istent: segítsen meg TÉGED!