A kalandjaink folytatódtak Belorussziában.
A gyárban a sorba állított gépek közül csak néha-néha gyulladt ki egy gép. Az oktatóink ilyenkor – normálnüj megjegyzéssel eloltották a tüzet. Megjelent egy targonca és a sor végére pakolta a füstös szekrényt. Szorgos kezek lesúrolták és elkezdődött a javítása.
A munkából hazaérve már fáradtak voltunk a sétához, ellenére annak, hogy az éjszaka is nappal volt. Néha vacsorakor felkértek lányok táncolni, és éjszaka párszor csengett a telefon, melyből csak kuncogás hallatszott, ez csak kollégámat zavarta, mert hívást várt Budapestről. A kísérőink megmutatták a város emlékműveit. Az egyik rövidebb szombaton elvittek egy kicsiny mutatós téglaépülethez. A házon felírat: Родился в этом доме – Мойше Хацкелевич Сегалов – ebben a házban született Moise Zackelevics Segalov. Az igazság az, hogy akkor nekem ez a felírat nem mondott semmit. Később tudtam meg, hogy Marc Chagall szülőházát láttuk. Marc Chagall (Vityebszk, Orosz Birodalom, 1887. július 7. – Saint-Paul-de-Vence, Franciaország, 1985. március 28.) orosz–zsidó származású honosított francia festőművész, a modern festészet egyik kiemelkedő alakja, a párizsi iskola tagja
Már nagyon vártuk a vasárnapot, hogy kipihenjük magunkat, de csalódnunk kellett. A kísérőink szombaton közölték velünk, hogy minden vasárnapra kirándulást szerveztek a tiszteletünkre.
Az első kirándulás alkalmával egy közeli modern falut látogattunk meg.
A falu inkább az Izzó lakótelepre hasonlított. Négyemeletes beton épületek, egy főtérrel. A főtéren monumentális felszabadulási emlékművel. ahol serény úttörők (oroszul:пионер) tisztogatták a szobrot, ástak, gereblyéztek.
Где детская площадка? (Hol van a játszótér?) Kérdeztem az egyik pionyert. A kérdés után nem vittek faluba bennünket. A falu végén meghagytak pár házat a régi faluból. Csodás farönkből épített mesteri rusztikus házakat láttunk, ellentétben a lakótelepi betonszörnyekkel.
A második vasárnap már hosszabb útra indultunk, a fővárosba, Minszkbe.
A mikrobuszról most derült ki instabil műszaki állapota, hol a motor fulladt le, hol a víz forrt fel, hol kifogyott a benzin. A benzin volt a legegyszerűbb probléma. A ZUK érdekes módon mindig elgurult a legközelebbi benzinkútig.
A szerelés meg a hűtővízkeresés már időigényesebb volt. A tajgán kellett találni egy patakot, s a vizet műanyag kannákba tölteni. A víz szűrését egy teaszűrővel oldották meg, így nem került a hűtőbe a patak élővilága (gőte ebihal). Néhány megálló után beértünk Minszkbe.
A belvárosban kerestünk egy éttermet. Az étterembe is a szokásos uborka – káposzta ételek kavalkádja szerepelt az étlapon. Az ebéd után körbeszáguldottunk a városon, a Szviszlocs és a Nyemiha folyó hídjain.
A sofőrünk pár kör után közölte, hogy lejárt a munkaideje, s indul vissza.
A szokásos kényszerpihenőkkel tarkított út végén megérkeztünk a szállodánk elé. Mi is ennyit láttunk a városból.
Vityebszk beton pámjátnyikjai (emlékművei) után megrázóbb a harmadik utunk volt. Belorusszia legnagyobb emlékmüveinek egyike Hatiny.
Hatiny (Хатынь) egy falu volt Fehéroroszország Minszki területének Lahojszki járásában, melyet 149 lakosával együtt 1943. március 22-én az országot megszálló német haderő megsemmisített. A falu az ország 186, lakóival együtt teljesen elpusztított településének jelképévé vált. 1968-1969-ben Fehéroroszország központi emlékhelyévé építették ki.
Hatiny a járás csaknem egész keleti részét elfoglaló erdőség, a Hatinyi-erdő (Hatinszkij lesz) közepén feküdt. Ma a Minszk-Vityebszk közti M3-as autóútról Minszktől 64 km-re-északra leágazó, 7 km hosszú bekötőúton közelíthető meg. A bekötőút mentén a kilométereket sziklatömbök jelzik. Az emlékműkomplexum mellett múzeumot is létrehoztak, mely 2004 óta elsősorban fényképfelvételek segítségével mutatja be az emlékhely történetét.
Tudom, hogy az orosz nem érthető csak a képek miatt tettem fel
Megrázó élmény a rét közepén állva. A házak helyén harangtornyok, s minden óra adott percében az harang szólal meg, amelyik ház lakóit akkor kivégezték. Az élmény hatása alatt voltunk még a visszafelé vezető úton, ezért kísérőink egy megállót terveztek be.
Egy nyírfaerdő tisztásán piknikeztünk. A menü ruszli – cipócska – és valami vodkaszerű ital – belsejében kígyóval. (saját pénzükből állták- reprezentációs költség nem létezett Szovjetunióba kivéve a benzint).
A kirándulás után visszaálltunk a megszokott munkarendben.
Még megmutatták a gyár büszkeségeit, a számítógép vezérelt panelfúrót és a kvarcóra gyáregységet. Az utolsó héten már felmentést kaptunk a munka alól. Összepakoltuk a kapott dokumentációt, a saját holmiijainkat.
És csak ekkor sikerült körbenézni, vásárolni a városba. A moziban az SOS Concorde (Аэропорт-79: Конкорд) című filmet játszották. Gyanútlanul jegyet vettünk rá. Nem sejtettük, hogy a film nem feliratos, és szinkron olyan volt, mint nálunk a videózás kezdetén terjedő VHS kazetták.
A két hang elégé zavaró volt (főleg, hogy az egyik angol a másik orosz – az eredeti film olasz). A filmet a tolmácsunk halkan fordította – pár закрой рот (fogd be a szád) beszólásig. Egy ideig még néztük a filmet. Végül mikor egy néger jelent meg az utastér ajtajában és beköszönt – zdarszvujtye, nem bírtuk tovább, és kilopóztunk a nézőtérről. Így már meglett a második nevetésre ingerlő mondat – hogy köszön a néger – zdarszvujtye.
Hogy más is átérezze ezt felemelő élményt – egy pár perces részlet az SOS Concorde című filmből, ahogy mi láttuk-
SOS Concorde – oroszul
A tolmács bent maradt, és utólag elmesélte a filmet. Vityebszknek volt repülőtere, ezért felajánlották, hogy mehetünk IL 18 négy légcsavaros repülővel is Moszkváig. A gép csak szinte csak szélcsendbe szállt fel, és mikor megláttuk a gépre felszálló kecskét maradtunk a vonatnál. Egy kérésünk volt, ne WC melletti fülke legyen. A gyárban elbúcsúztak tőlünk, s elkezdődött a több mint tízórás tajgai vonatozás.
A vonaton összeismerkedtem egy sok vállapos katonával (nem ismerem az orosz katonai rangjelzéseket), aki egy demizsonból 60 % vodkát töltögetett a teás poharakba. Az oroszt akkor már valamennyire értettem, de elég volt 2 szó – дружба – за здоровье (barátság – egészségünkre).
Valójában mindkettő után inni kellett.
Az út így gyorsan elrepült. Megérkeztünk Moszkvában. A csomagokat egy megőrzőbe pakoltuk (a Centrumos zacskó maradt). Az út fáradalmait a Большой театр (moszkvai Nagyszínház) előtti szökőkútnál pihentem ki.
Majd bevásároltunk a Gyetszkij Mir gyermekáruházban a Lubjanka-téren.
Az áruházba valójában mindent lehetett kapni. A trapper árából vettem egy hordozható mini TV-t, és sok hasznos kéziszerszámot. A vásárlás után kerestünk egy olyan taxit, amelybe elfértünk, s már száguldottunk is a sáv nélküli autópályán a Sheremetyevo 2 repülőtér felé. A gépünk indulási idejét folyamatosan átírták, s mikor beindult a felszállás, a géphez már csak busszal lehetett kijutni. Az ülőhelyem a turbina közelében volt, amit a pilóta maximumon járatott. Megjelent a zászlós indító, s a pilóta egy egyszerű mozdulattal kiengedte a féket. Az utasok az ülésbe préselődtek, s már a kifutó felénél a levegőbe voltunk. A felszállásról eszembe jutott az SOS Concorde egyik jelenete, s megkérdeztem a stewardesstől, hogy hol található az oxigénmaszk. A pilótánál – mondta a stewardess.
A megnyugtató válasz után kértünk egy tokaji aszút, s a gép hangsebességgel száguldott vissza in USSR.
Forrás: Youtube
A Beatles végül nem lépett fel Szovjetunióba, s kevesebb időt töltött ott, mint mi, de Paul McCartney 2008-ban előadta ezt a számot a Vörös téren.
A gépünk ereszkedni kezdett, sikeres volt a leszállás Ferihegyen. Túljutottunk az ellenőrzéseken, újból Magyarországon voltunk.
S megkezdődött egy iparág tündöklése és porrá égése
A következő részben.
Forrás: Youtube – A változás szele – saját felvétel
U.I: A neten sok kommentet olvastam már a haszontalan tanulandó tárgyakról. Én is így álltam az oroszhoz. Az élet adott egy fricskát.
A tárgyból mindig a kettes és a hármas magasságába teljesítettem.
A hazaérkezésünk után három hónappal a szerzői jogvédő hivatal orosz műszaki lektora lettem a félvezetőgyártás területén. Érdemes ezen elgondolkodni.
Stephen
1. RÉSZ 2. RÉSZ 3. RÉSZ
