Ne kérj a várva várt naptól semmit.
Kérlek, ne félj! Akkor én sem!
Csak állj nyitott szívvel, meztelen lélekkel,
telve reménnyel, szeretettel, Sorsod elé:
„Tessék, itt vagyok!”-mondod.
Nem kell félned, ha magad adod annak,
aki látja lelkedet,
látod, én is reszketek,
aki önmagát tudja benned,
veled rezdül minden pillanatban,
s féltést érez a szavakban, miket neki adtál,
és aggódva szóltál:
„A jóságommal mire mentem?
Csak a pusztaság maradt mögöttem,
minden szépségem hulló porrá vált,
csak szívem akarja, várja a csodát.”Kérlek, ne félj!
A jósággal mire mentél?
Hozzám megérkeztél.
A pusztaság kies tájjá szépült,
szépséged visszarévült.
szárnyaid nőttek a vágytól,
remeg a lelked a csodától,
szíved izzik a lángtól,
hogy láss engem.
Ez maga a csoda.
S elviszel magasba szállva, oda,
ahol a csend is hallgat,
hol már nem kellenek a szavak,
és halljuk a szeretet hangját.
A hajnal is fáradtan hasad,
sosem látott szemedbe néz.
Mit üzen ilyenkor a kéz
remegő lelkeden nyugodva?
Ez maga a csoda!
Érezd, itt vagyok veled! Átölellek.
Valóm láthatatlan vágyak feszítik,
mint pókhálót a vergődő áldozat.
Nem létező tested körbefonja a várakozás.
Milyen ez a nász?
Testetlen, akaratlan,
már nem játszunk a szavakkal,
körbeölel a végtelen,
nincs többé félelem,
egymást lángra gyújtva,
majd lassan kioltva,
egymásban hamvadunk el,
izzó parazsat hagyva magunk után,
hogy holnap is lobogjon a láng,
soha ne múljon a vágy,
s a parázsló álmokon felsírjon,
lélegezni kezdjen, az illúzió,
és végre, testet öltsön a valóság.

És a szívünk már nem fél…
Én megérkeztem, s Te megérkeztél.

2014. május 23.