hirdetés

MEZEI ISTVÁN

A hajléktalanok sóhaja

Ránk zuhant a tél, a sok fagyos éjszaka,
tízezrek laknak az ég alatt, nem házban,
dermeszt a hajléktalanok rekedt szava,
nyomorukkal leszek én most is hazátlan.

Fröcsög a kioktató és arrogáns vád,
„ ők hozták saját fejükre a sorsot, bajt,
övék a hidalj, az utca, a szabadság, ”
életük, haláluk semmi hasznot sem hajt.”

Hirdetés

Hol e szeletív végítélet leírva,
ki az értékes és ki az „ember-selejt,”
fázzanak, éhezzenek, míg a test bírja,
lelkük semmi értéket és kincset sem rejt?

Nyüszít kinn a remény, mint kivert eb-falka,
a bűntudat fogy, akár a sápadó Hold,
ételmaradékot undok patkány falja,
nem érti, ki után szegénység nem loholt.

Nem tüzes, jéghideg most a földi pokol,
átgázol a sors valláson, nemen, fajon,
a karaván didereg, csontkutya csahol,
a tömeg félre néz, és haldoklik a hon.

És soknak eljön az utolsó éjszaka,
reggel kiderül, mennyi a bruttó, nettó,
beléjük költözött már a halál szaga,
ki még mozog, várja tömegszállás-gettó.