Mesélte: S.R.   Legyezte: NI

Két súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben, hosszú hónapokon át. Egyikük minden nap felült az ágyban egy órácskára délután, hogy ezzel is megmozgassa kissé testét.(A lábát amputálták ugyanis.) Az ágya a kórterem ablakához volt közel.

A másik egész nap csak feküdt az ágyában, elkeseredetten. Gyenge volt az igaz, de pár apró lépésre azért képes lett volna…

Nagyon sokat beszélgettek: családról, feleségükről, gyerekeikről, rokonokról, katonakorukról, nyaralásaikról, barátaikról – ahogy az  ilyen helyzetben lenni szokás.

Az a férfi, amelyik az ablaknál feküdt, minden délután –amikor felült – azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, hogy mit lát  a kinti világból, az ablakon át.

A másik ágyon fekvőt egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben. Már alig várta azokat: hiszen ez  volt minden változatosságot már csak az életében!

Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon és gyerekek játszottak rajta távirányítós játékhajóikkal. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig. Beszélgettek, nevetgéltek, és fogták egymás kezét.

Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti  világot, a folyton fekvő, behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt.

Egy meleg, nyári délutánon – az ablak melletti ember – a parkon  éppen átvonuló karneváli menetről beszélt. A társa, bár nem hallott zeneszót, maga elé képzelte őket, az érzékletes leírás alapján.

Múltak a napok és a hetek. Egyik reggel a betegeket fürdetni készülő nővér, az ablak melletti férfit holtan találta:éjjel csendben elaludt – örökre. Hívta  társait, gondosan ellátták a megboldogultat, aztán egy idő után kivitték.

Amint alkalom kínálkozott, a belső ágyon fekvő kérte, hogy a másik ágyon fekhessen tovább.

A nővér szívesen segített átpakolni, kényelembe helyezte, majd magára hagyta.

Ő pedig lassan, fájdalmaktól gyötörten az ablak felé fordult. Megdöbbenve látta, hogy az ablak előtt egy kopott tűzfal áll!

Később megkérdezte a nővért, hogy mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek, mozgalmasnak, élettelinek festette le a kinti világot? A nővér elcsodálkozott: majd  közölte, hogy az a másik ember vak volt! Nem látta még a falat sem, nem a kinti életet…

Akkor miért mesélt annyi szépet — kérdezte döbbenten a „hajdani társ”? Én meg hittem neki! Ő tartotta bennem az életet!

Szerintem saját magában is – nézett a sorvadó betegre a nővér könnyes szemmel. Elképzelte, majd szavakba öntötte… Tudta,  hogy a szép, vidám, kedves, szeretetről szóló szavaknak varázsereje van! Az bizony!

I. Judit – legyezte: N. Ildikó