–Be mer menni hozzá??? — kérdezi egy idős asszonyka kétkedve, miközben a kerítés ajtajánál csengetek. –Miért ne merne–kiált ki Liza. Nem gonosz szándékkal jött. Csak kíváncsi a természete. –???
–Honnan tudja?–Nézek csodálkozva, meglepetten.
–ÉRZEM, mert az ember bőre kisugározza ám!
/Meglepődök: Liza érzékeli az aurát???/
–Kitől tanulta ezt, és amiket még mesélnek?
–Az anyámtól. Az meg az apjától, anyjától. Ők még többet tudtak nálam is! Azt, amit az ő nagyanyjuk mondott nekik. Csak felejtettek belőle, mint most már én is.
–Mi mindent szokott mondani az édesanyja?
–Azt nagyon sokszor mondta, hogy valamikor nem lehetett fejkendő nélkül az úton átmenni.( Mert fiatal koromban, sokszor levettem ám a kendőt!) Ha átment, leszállt a férfi a szekérről és agyonverte! Meg ha családos volt a nő, neki kellett köszönteni előre! És nem volt szabad levenni a keszkenőt (kendőt), arról tudták, hogy ő nem lány: hiszen a feje be van kötve!
–Nagyanyja is szokott mesélni?
–Igen.Tőle tudom, hogy el szoktak menni falukba hetelni (egy hétre), “hónapolni”. Elloptak mindig egy-egy tyúkot összetettek két téglát és tűzön “megfőzték”. Az volt az ebédjük, vacsorájuk. Aztán amikor még sátrakban laktak… Ott szültek, orvos sosem ment hozzájuk.
–Ki vezette le a szülést?
–Aki éppen ott volt a nő mellett. Mindenki tudta, hogyan kell csinálni! Aztán rákötötték a gyerek kezére a piros szalagot.
–Ezt láttam már kisbabán. Mire jó?
–Védi. Szemmel verés ellen. De a nyakába is lehet kötni. Addig nem láthatja senki. Mert szemmel megverik…
–Szemmel verés. Mi az?
–Hát, hogy megrontják! Lázas lesz, dobálja magát, sír egyfolytában. Nekem a második lányomat rontották így meg.
–Honnan tudja, hogy rontás volt?
–Onnan, hogy a gyerek mellé egy edénybe vizet tettem. Abba egy szalmakeresztet és lemostam vele az arcát. Majd három darab parazsat dobtam a vízbe és képzelje –lement az aljára az égő “parázs”! Ebből tudtam, hogy a gyerek meg van rontva.
–Mit tett ellene?
–Lemostam a gyerek arcát megint azzal a vízzel, aztán az alsószoknyám aljával és mondtam: “víz vigye a betegséget, távozzon, aki megrontott, aki… /és itt számítógépbetűket nem tűrő szöveg a folytatás és a befejezés/” Éjjel már nem dobálta magát. Napok alatt meggyógyult.
–Ki csinálja ezt és miért?– Liza szerint.
–Az, aki tudja. Nem mindenki képes ám rá! Csak akinek a szemöldöke fölött is van szeme!
/ Harmadik szem? A régi “cigány-tudományban”?/
Azért szokott az ilyen embereknek összeérni a szemöldöke. Azt nem szabad kitépni ott valami rejtélyes dolog van! /???/ A nagyanyám mesélte, hogy nagyon-nagyon régen majdnem mindenkinek volt ilyen. De nem rosszra használták ám! Csak amikor elüldöztek bennünket onnan messziről. Mert nagyon messziről jöttünk… Aztán amikor a nagy víz mellől is el kellett jönnünk, mert “kergettek” (nem tűrtek meg) bennünket, akkor lettünk mérgesek. Az öregek legalábbis így mondták… Azt meg még az anyám is mondta, hogy bele lehet halni a szemmel verésbe! És, hogy bosszúból csinálják!
–Mi a különbség a szemmel verés és a rontás között?
–A rontás az olyan, hogy amikor valaki nem szeret valakit, az imádója úgy meg tudja rontani, hogy bele is halhat. Fölszedi a lábnyomát, levágja a körmét vagy a haját. Aztán– tovább nem szabad mondanom! /?/ Lényeg az, hogy meg lesz őrülve ő is érte! Menni és menni akar ahhoz, aki megrontotta, de nem érti, hogy miért.
–Mit jelent az, hogy felszedi a lábnyomát? Megkérdezhetem?
–Persze. — Mosolyog rejtélyesen. /Értem. Egy keveset fog csak elmondani belőle!/ Hát azt jelenti, hogy amikor megy az utcán és nyomot hagy a sárban, azt a földet onnan felszedik. Abban már nincs megrajzolva a lábnyom, de benne van az ember hatása, az ereje!/ A személy energetikai kisugárzása? Hm…/ Aztán ezt a földet hazaviszik, leteszik a lábtörlő alá, és várják, hogy a másik menjen…
–Ezt is hallomásból tudja, vagy netán…?
–Meséltem magának ezekről — imádkozhatok majd érte eleget — de csak meséltem, hogy léteznek. Én mit hogyan csinálok– meg ne kérdezze!
Nem is!!! Pár perc csend és hangnemet váltunk.
–Meséljen akkor egy-két “boszorkánymódszert”!
–Van olyan is, hogy az imádott személyt meghívják ebédre és a levesébe belefőznek ezt-azt. Van aki a zokniját — ez tényleg igaz–, van aki mást.
–Erre mondják azt, hogy megetették?
–Erre! Csak a másik ne tudjon róla! Mert akkor nem hat. Épp úgy mint a többi.
–Miért? Mennyi “változat” van még?
–Nagyon sok! Van, amikor a lány ellopja a fiú zokniját és elégeti a kéményében Persze csak egy kis darabját! Akkor a füst odaszáll a fiú házához és ezért a gondolata mindig, de mindig a lány felé viszi. Ha akarja, ha nem, mindig visszamegy hozzá! (folytatjuk)
