Másnap Edina barátnőmmel indulunk Lizához. Ő évek óta foglalkozik parapszichológiával, nagyon erős a „megérzési” képessége – s ez vonatkozik a kreált jelenségek kiszűrésére is. Így most már ketten kutatjuk tovább: mi a legenda, mi a felvett/átvett szokás, mi a népcsoporthoz kötődő hagyomány.
* * *
Nyitott ajtó vár bennünket, no és Liza asszony. A lányai is otthon vannak.
A konyhában ülünk le, az asztalon gőzölgő kávé.
– Azt a parancsot kaptam –mondja Liza, hogy vendégeket illően fogadjam…
– Kitől?- Kérdezem értetlenül. Edina pedig magára húzza a zakóját, mint aki fázik. Bólintok felé, mire ő:
– Furcsán érzem magam, nem tudom miért…
— Jól van, jól van, ők nem bántanak engem! A tanárnő –int Edina felé—ismeri a középső lányomat, segít neki mindig! Most már mindkettőjüket ismered!
–Kinek beszél Liza? – Gondolom: talán bejött a kiskutya, vagy a kedvenc fekete cica.
— Azt mondja elmondhatom. ??? Összenézünk.
— Ki? Az egyik lánya? Hiszen a szobában tévéznek…
— Nem. A Biuzsa, vagy ahogy maguk mondják a „kisördög”.
Először meglepődünk, majd alig bírjuk magunkba fojtani a nevetést.
— Kisördög? Az meg milyen?
— Aranyos! Csak néha mérges. Ha nem fogadok szót neki!—mosolyog Liza. Nem hallották azt, hogy „ördöge van, úgy bizony”? Arra mondják akinek jól megy a sora vagy sikerül neki elérni valamit. És tudják miért mondják? Mert valóban van neki! Mert valóban létezik! Azt mondja kicsit mesélhetek, mert maguk nem fognak belőle gúnyt űzni. Meg az is mondja, hogy kevés a pénzük.
No erre már felkapjuk a fejünket: nem beszéltünk mi pénzről! ( Az a helyzet, hogy igaza van!)
— De nem írnak ám le mindent! –folytatja Liza
— Még szép! Nem szoktam én írni! –rándít a vállán hamiskásan Edina.
–Na-na-na! Most mondja, hogy vigyázzak magával… Maga azt is észreveszi, amit más nem!
— Honnan vesz ilyeneket Liza?—kérdem meglepetten.
— Ő mondja! És –Edinára néz – szólt, hogy maga meg nem köhög ( csak úgy tesz), hanem röhög!
Na erre már elszabadul a pokol. Nevetünk mindketten, pár perc múlva Liza is velünk. Aztán csend. Ülünk, mint a kis angyalok.
-Liza komolyan—töröm meg a csendet… Honnan van ez a babona?
–Látom meglepődtek! Az ördög — mondjuk így, mert maguk nem tudnak cigányul — az mindig csak egy emberé. Annak a tulajdona, aki kikelti. De csak a fekete, kendermagos tyúk tojása jó ám erre! Azt kell kilenc hónapig a hónunk alatt hordozni. Nem lehet kivenni egy percre sem és nem tudhat róla senki.
Barátnőmbe is közben “visszatér az élet” és megkérdezi, hogyan eszik, alszik, fürdik addig az, aki hordja?
–Mindenki másképp. Nálunk amikor a nagyobbik lányom keltetett (zsebkendő elő—mint aki tüsszög), azt mondtuk a többieknek, hogy tüdőgyulladása van és belefektettük az ágyba. Az egyik gyerek etette, a másik lány ronggyal lemosta. Egyszer kiment sétálni. Hű, mit kapott érte az ördögétől!
–Miért? Parancsol a gazdájának?
–Parancsol? Teljesen kisajátítja! Nem lehet barátja, barátnője, féltékeny rá, ha kikel etetni, fürdetni, szeretni kell.
–Ki nézheti meg a kisördögöt? Aki akarja? — incselkedek tovább. Mert én szeretném…
–De csak szeretné! Nem láthatja azt senki. Csak a tulajdonosának mutathatja meg magát. Egyszer a lányom elmondta, hogy az övé milyen. Kapott is érte becsülettel!
–És mit mondott , hogyan néz ki?
–Túl sokat kérdez! Az mondja az enyém, hogy nem rossz szándékból, hanem azért mert nem hiszi.
Barátnőm oldalba bök és odasúgja: nyugodj már, hozzáírjuk a többi legendához! Ilyenről még úgysem hallottam!
–Látom abbahagyták! –Bólint felém a vendéglátónk: igyák meg a kávét, mert kihűl… Aztán mondok róla még néhány dolgot. Bólintok.
–Tudja mennyit segít a gazdájának? Csak néha mérges, mondtam már… A lányom például jósolni kezdett. Persze ő mondott meg neki mindent. De azt úgy érezte a lány, mintha ő látná. Jól keresett vele, (no azt elhiszem—tettem hozzá gondolatban). Akkor még a Balaton mellett laktunk.
–Nem kellett többé nekünk a házakat járni, kéregetni. Ha a lányom ment le a boltba, még pénzt is hozott a lopózsákjában. Pedig nem vett el a boltostól, arra esküszöm!
–Lopózsák? Az meg mi?
–Hát ami a legalsó szoknya alá van varrva. Mert mi nem egy szoknyát hordunk ám. De ezek a mai fiatalok. Nem értenek már hozzá. Divatosak akarnak lenni! Meg másképp élnek különben is…
–Férjhez ment már a lánya?
–Hová gondol! Neki ő a férje is! Gondoskodni kell róla!
–De magának mégis vannak gyerekei…Hogyan?
— Akkor még nem volt nekem Biuzsám amikor születtek. Csak később mondta el anyám, hogy mit kell tennem.
–Ártatlan embereket nem bánt?
–Nem hát! Csak aki a gazdáját bántja. De az kegyetlenül! Azért mondtam, hogy hagyja abba a nevetést! Az még megemlítheti a kisördögről, hogy ha a tulajdonosa meghal,akkor ő is. Vagy fordítva. Ha megölik, a gazdája követi őt!
–Vagyis öngyilkos lesz?
–Látom, hogy magát minden érdekli –néz rám bánatosan, de nem mondhatok el mindent!
–Azt a fennmaradt történetet sem, hogy amikor a lányt nem szerette a választottja, mákból főzött neki italt? ( Egyszer régebben leírtam. Ópium-legenda címet adtam a „mesének”.)
— De, azt igen. Mert minden szerelmes meg akarja szerezni a kedvesét. Így volt ez régen is. A nagyanyám mesélte nekem. De azt már elmondtam… De csak magának, int felém. Szóval egy szép, fekete hajú lány beleszeretett egy magas, göndör hajú férfiba. Aztán kiderült, hogy az a király fia! A lány meg közember lánya volt, így nem lehettek egymásé. A lány nem tudott megnyugodni. Gondolta, inkább meghalnak. Főzött finom, bódító italt a kedvesének. Tett bele mákot, mézet angyali port, ami csak zöld eredő alján terem. De a mákot előbb kifőzte, annak a leve nagyon tud hatni… ( Egy pillanatra elgondolkozok. Honnan ismerték Liza nagyanyjának elődei az ópium „kezdetleges” formáját? Ki tudja…)
— És a gyöngykagylóról honnan tudtak?
— Nem tudom. Az meg még apám nagyapjának az apja mesélte, de úgy hallotta ő is, a szüleitől. Azok még erdőben laktak, szekéren. De annak a szülei még vándoroltak: jöttek a nagy tenger mellől… De valami másnak nevezték! Hajnalban kell felszedni a vízből és igazi gyöngy van benne! De azt már nem tudom, hogy miért hajnalban… Elfelejtettem.
–Jó dolgok is voltak a történelmükben!—jegyzi meg Edina.
–Régen, nagyon régen szép volt az élet. Csak elüldöztek bennünk, aztán üldöztek megint. Mondták, hogy rosszak vagyunk és üldöztek tovább. Most is azt mondják ránk, rám meg a szomszédom. Pedig nem bántok én senkit!
Összenézünk: van valami dologban… Ok és okozat együtt jár! (N.I.)
