Balatonfüred – a szívszanatórium – az elmúlt 15 évben másodlagos otthonommá vált.

Ott volt midig valaminek a kezdete és a vége.

Most újból itt vagyok. Tél van. Csípős a csend. A gondolkodás hava.

Sétálok a Tagore sétányon.

A sétány  végén kezdődik a móló. Megállok a Bujtor István szobra előtt.

A móló végén még virágoznak a rózsák. Csak most tűnt fel hogy itt december végén mindig virágoznak a rózsák.

Leülök a móló lépcsőjére.

A Balaton még nem fagyott be, de lelkembe rianások.

A fejemben kavarognak a múlt és a jelen képei. S eközben rájövök, hogy miért bukkan fel nálam állandóan – a cikkeimben – az életemben – Alice a Tükörországban.

Valamikor – valahol – én is átléptem a tükrön – s azóta ki-be járkálok rajta.

A tükör másik fele – az élet napos oldala :

• nincs házasságtörés
• nincs háborgás
• nincs intrika
• nincs gyűlölet
• nincsenek rendszabályok
• szabadon szárnyal a szellem
• eléred a céljaid – kiállítás – koncertek – cikkek – tanulmányok – munkahely
• híres emberekkel ismerkedsz meg – Jackie Evancho – John Sokoloff – Clayderman

S minden fordítva működik – mint a tükörben.

A tükör ezen az oldalán csak szabályok – rendszabályok – a rideg valóság köszön rád.

Mindent megmondanak – korlátok közé szorítanak. S már örülsz, ha van bérleted és a zsebedbe kotorászva megtalálod a kenyér árát. De mindez elviselhető, ha néha át tudsz lépni  a túloldalra.

De most valami nagyon megváltozott – a világ ezen az oldalon maradt ugyanolyan rideg – csak az itteni világ szabályai kifordultak önmagukból mint egy tükörkép.

Ami eddig logikus volt – az most logikátlan.

Ami eddig tisztességes volt az most tisztességtelen.

És szinte minden átfordult. A tükör elé kordon került. Nincs menekülő út.

Olyan ez mint mikor 2 lézer sugár találkozik és interferálodik, és a sok kis pont hologrammá áll össze. Csodálatos és szörnyű volt mikor először találkoztam hologrammal. Csodálatos, mert az Ermitázs kincseit láthattam – és szörnyű mikor a kezem eltűnt az arany álarcba, s rájöttem hogy ez nem a valóság.

http://indavideo.hu/video/Hologram_1

Na ilyen hologrammá alakult át a mai világ – amelyet egyetlen energia görget tovább – a gyűlöleté.

Ezért ezen a párás, hideg balatoni délelőttön elhatároztam, hogy újból – immáron harmadszor – nekiállok megírni az én tükörföldem regényét.

Ez nem mese – bármennyire is annak tűnik. Ez egy igaz történet (true story) – az én igaz történetem.

Egyszer volt – hol nem volt.

Egy évvel a világvége előtt.

Már túl voltam a szívműtéteken. Csoda volt mikor a tüdőmbe friss levegőt szívtam, és a világvége nem az utca vége volt. Az egyetlen, ami elrontotta az örömöm – az állandó gerinc fájdalom. A sok fekvés meg a gyógyászati kínzóeszközök következménye.  Kollégáim ajánlottak egy masszőrt, de figyelmeztettek, ne számítsak hagyományos megoldásra. Átverésnek gondoltam, de azért egy próbát megért. Másrészt vonzódok a nemszázas dolgokhoz, ezért telefonon megbeszéltem az első találkozót.  Akkor már a világvége hajnala volt – és tavasz. A Margit híd pesti hídfőjétől egy kevés gyaloglás után megtaláltam a bérházat. Csengetés. Egy kedves női hang invitált fel a 2. emeletre.

Elindultam a csigalépcsőn. A 2. emeleten  egy nyitott ajtó várt. Az ajtóban egy harmincas szőke bombázó cicanadrágban. Bemutatkoztunk. A meglepetés csak folytatódott mikor beléptem az ajtón. A szoba szinte üres volt – a fal mellet körbe gyertyák – s egy CD lejátszó.

A lejátszóból halk indiai zene tette még misztikusabbá és sejtelmessé a teret. Átöltöztem.

S folytatódtak a meglepetések. A hölgy rám ült – s pár mozdulattal kitekerte a lábamat, miközben szólt a zene – s mi beszélgettünk – mindenről. Az 1 óra alatt szinte minden testrészem volt valami természetellenes pózba. A végén kábán – kimosottan – mint akin átment egy úthenger – kicsit szédülve letámolyogtam az utcára. Mikorra a villamoshoz értem már éreztem az 1 óra kínzás eredményét, szinte megújultam. Már akkor eldöntöttem, hogy megyek újból. Ettől kezdve hetente kétszer újból átéltem ezt a tisztító kúrát. Közben teltek múltak a hónapok. A gerincem már nem fájt – de valahogy szükségem volt erre a testi és lelki megtisztulásra. Emberileg közel kerültünk egymáshoz – már a magán dolgainkat is megbeszéltük. Az egyik ilyen alkalommal – az óra végén egy kérdéssel fordult hozzám:

-Látod a szoba sarkában a két angyalt?

-Nem látom. – válaszoltam.

-Nem baj.

-Most ők veled mennek. – mondta.

-Hát jöjjenek.

Alig vártam, hogy leérjek. Az utcán kitört belőlem a nevetés.

Angyalok – akik elkísérnek – jó vicc. A biztonság kedvéért felnéztem, de csak a felhőtlen eget láttam.

Bár a TV-ben a székhez szögeznek a misztikus történetek – de azokban nem én vagyok az egyik szereplő. Így azután mindent kitaláltam az angyalok szórakoztatására.

Pirosba átvágtam 4 sávos autóúton – ugyanazon a buszon utaztam egy egész nap – úgy hogy óránként leszálltam – mégis ugyanarra szálltam vissza – meggyógyítottam a feleségem húgát kézrátétellel.

Egy idő után már nem volt érdekes az angyalok bosszantása – s lassan abbahagytam a kísérletet. S kezdtem elfelejteni a történetet. 

Múltak a hónapok – évek. Eltelt 3 év. S akkor történt valami, ami mindent megváltoztatott.

2003 januárjában hideg tél volt. Az utcákon még magasan állt a friss hó. A szél fel-felkavarta a sűrűn hulló hópihéket. Délutáni sétára indultam a hóesésben. A sarokhoz érve észrevettem a hóesésen átderengő Oázis neonfényeit. Felmelegszem – gondoltam, és elindultam a fények felé. Átvergődtem a hóbuckákon, kinyitottam az ajtót. Bent füst és ital szaga  kavargott a levegőben, de meleg volt. A zenegépből valami Neoton sláger harsogott. Kezdtem felmelegedni. Kértem magamnak egy korsó sört, és leültem egy szabad padra  az asztal mellé. A sört kortyolgatva elgondolkodtam az elmúlt hét munkahelyi dolgain. A külvilág megszűnt egy pillanatra. A gondolataimból egy lágy női hang zökkentett ki. Szabad ez a hely? Felnéztem. Egy pici kissé kócos festett szőke nő pillantott vissza rám. Körbenéztem. Időközben megtelt a kocsma, Persze – válaszoltam.

Bekászálódott mellém a padra. Én közben visszatértem a való világban. Elkezdtünk beszélgetni, mindenről – az atomfizikától az emberi lélek rejtelméig. S ekkor jutott az eszembe a 3 évvel azelőtti angyalos történet. Nekem vannak angyalaim – mondtam – gondolván, hogy ez jó randizós duma. No meg vagy meglepődik, vagy hülyének néz.

Tudom – kettő – válaszolta. Most rajtam volt a meglepődés – erre válaszra nem számítottam. Kissé tépettek – folytatta. Hát nehéz velem az élet – válaszoltam.

S tovább beszélgettünk valami másról – mintha az előző pár mondat el sem hangzott volna, de mindketten tudtuk, hogy valami megváltozott. Az idő gyorsan repült. Kint már kezdett sötétedni. Előttünk is már csak kiürült poharak. Kikászálódtunk a pad fogságából. Lassan felöltöztünk. Kiléptünk a friss hóra. A hó még mindig nagy pelyhekben zúdult a szürke égből. Rajtam egy szürke – rajtad egy piros cérnakesztyű volt.  Megfogtuk egymás kezét. Egymáshoz bújva elindultunk a már sötétedő utcán az újabb kalandok – Tükörfölde felé.

Közben eltelt– valóságos és tükörföldi kalandokkal tarkított – 11 év.

Most is hideg tél van, és itt állunk egymással szemben – s nem tudjuk a választ.

Mi lesz velünk Angyalka

https://www.youtube.com/watch?v=ZWN3Js7zW-o