Stephen – Seholsemvolt szerelem

2
hirdetés

Még néha ma is érzi a hársfavirág illatát, a boldog gyerekkor édes emlékét. A napsütésben viháncoló gyerekzsivajt. S egy villanásnyi időspirál odaröppenti a múltba. Ott áll újból a fasori ház udvarán, s a szomszéd fiú rá kiállt – gyere kardozni. Ők ketten István és Kornél – voltak az udvar rémei. Kardoztak és lovacskáztak. Kornél volt a ló – István a lovas. Az egyik nyáron a ló megmakacsolta magát, és ledobta magáról. A lovas keze kitört csuklóból.

A kert végében volt a kórház kerítése. A szülök felkaptak 2 létrát, és átmásztak sérülttel. Hazafelé már begipszelve a portán jöttek ki. A portás a kapuba megállította őket – maguk, hogy jöhetnek kifelé, ha be sem mentek?  A nyár csendben telt el – a szülők nagy örömére. A következő tavaszra visszatért a zsivaj. Az udvar közepén állt egy hatalmas cseresznyefa. A fát, mint fehér csipke, beborították a virágok. Este cserebogarak rajai köröztek a fa körül. A két fiú ekkor vadászta le őket. Másnap versenyröptették a bogarakat. Mikor megunták, fára másztak, versenyeztek ki tud magasabbra jutni. Az egyik ilyen mászás alkalmával, egy szőke kékszemű kislányt pillantottak meg a szomszéd házban. Ezután megszűnt a kardcsörgés, biciklizés, egész nap a fán csüngtek. Bohóckodtak, beszélgettek, s próbálták átcsábítani a kislányt játszani, de a kislány apja hajthatatlan volt.

A két testőr

Az egyik reggel ott állt a kapuban, szőke tincseit fújta szél, a kék szemében huncut mosoly. Játszhatok veletek? – kérdezte. Persze, gyere – mondták. A lépcsőre telepedtek, ismerkedtek egymással. Akkor nem számított, kinek mi az apja (meg akkor gyerekként mindegy volt). Évi apja tanító, ezért volt a nagy felügyelet. Csak ültek ott, meséltek és boldogok voltak. Másnap kitalálták, hogy ők lesznek a 3 testőr, és színházat játszanak. Előszedtek minden kacatot, amiből jelmez varázsolható. Játszottak mesét, napi valóságot, és ha tanulni kellett, azt játszották, hogy tanulnak – együtt. Egy csapattá váltak, ismerték egymás gondolatát is. Mindkét fiú szerelmes lett Évibe, de ő egyformán szerette őket. A fiúk egy nap szent fogadást kötöttek, vérükkel is megpecsételték: – aki először szájon csókolja, Évit nyer egy üveg kólát.

Az évszakok jöttek-mentek, de a kis csapat együtt maradt. A fiúk idősebbek voltak, nekik már a gimnázium kezdődött el, de a délután még az övék volt. A kólát senki nem nyerte meg akkor. Egy csodás csapattá váltak, akik élték a hármuk varázslatos világát. S egyszer beütött a villám. A kórházat bővíteni kezdték, ezért a környező házakat kisajátították. Éviék házát is bontásra ítélték. Minden nap terveket álmodtak, hogy együtt tudjon maradni a 3 kis testőr, de eljött a nap, teherautók jelentek meg a ház előtt. Évi nem tudta hova költöznek. Egymás vállán bőgött a három kis barát.

Nem akarták elhinni, hogy ilyen megtörténik velük. A két fiú könnyes szemmel nézett a távolodó teherautók után. Néha délután együtt rótták a város utcáit, hogy hátha valahol szembe jön velük Évi, de nem jött. Az utcában megjelentek a munkagépek, s megkezdődött a házak bontása. Ők még mindig reménykedtek, hogy megtalálják Évit, de ahogy múlt az idő, a remény is halványult. Éviék háza helyén kinőtt a kórház hullaháza, s így már a fára sem másztak. Ott ültek alatta és a múltat idézte a két kis szomorú árva. Az élet vonata robogott velük tovább – mindig egy új nap – egy új kihívással. Már egymással sem találkoztak. S eljött az idő az ő sorsuk is szétvált. István Budapestre ment tanulni, Kornél maradt a városban.

Hirdetés

Egy tavaszi napon, hivatalos ügy miatt Istvánnak vissza kellett utaznia.  A hosszú út felhozta az emlékeket – a három testőrt – és Évit. Elhatározta, megkeresi a kislányt, aki akkor már 18 éves volt. A hivatalos ügyet hamar elintézte, de a keresést nem tudta, hol kezdje. A sétáló utcában összefutott egy régi ismerőssel. A szokásos körök után nosztalgiáztak a régi közös emlékekről. Egyszer felmerült Évi neve. Te tudod, mi van vele? Persze mondta az ismerős – itt lakik a lakótelepen a 3. ház. A nevüket meg tudod. Még pár mondatot váltottak egymással, utána mindenki ment a maga dolgára. A 3. épület csengői között kis keresgélés után tényleg ott virított név. Megnyomta.

Egy idős hang szólt bele: – Kit keres? – István vagyok és Évit keresem. A gímiben van néptánc órán a tornateremben. Köszönöm, s elengedte a csengőt. A gími csak pár percre volt a háztól. A tornateremben gőzerővel folyt a gyakorlás, de egyszer elhalkult a zene, vége lett az órának. Évit már előtte kiszúrta, megmaradtak régi arcvonásai. Indult az öltözőbe, de a fiú elé állt. Megismersz? Kérdezte. A kék szemek fürkészőn tekintettek rá, s egyszer a felismerés fénye villant vissza. Pisti! – és már ugrott a nyakába. -Te hogy kerülsz ide? Várj –  tett lakatot a szájára. – Egy perc és jövök, majd utána megbeszéljük.

Egy perc után meg is jelent, kócosan, sporttáskával. – Na, mesélj. A fiú elkezdte mesélni a múltat, a fogadást sem hagyta ki Kornéllal. Meg hogy őt nem érdekli, mert a vonaton rájött, hogy még mindig szerelmes. A lány érdeklődve hallgatta szavait, de már a ház elé értek.  Na, itt most lecövekelsz – és megvársz – felmegyek, rendbe hozom magam – lejövök – és válaszolok neked. A fiú várt, a percek lassan múltak, s mikor már lemondott róla, meglátta a lány kontúrját a lépcsőházban. A lány lejött mégis. Megállt az ajtóban, szeme megpihent egy pillanatra a fiú arcán, mintha olvasni akarna róla. Lassan lejött a lépcsőn, kezét a fiú hajába túrta. Nem mondj semmit – mondta.

A piros ajkát a szájára lehelte. S mint az elszabadult tornádó, ölelték, tépték egymást, megállt a pillanat – a jelen és a múlt. Csak ők voltak ketten a világmindenségben. Mikor szétváltak, már minden szó feleslegessé vált. Megfogták egymás kezét, és sétáltak a város szűk utcáin. Kapaszkodtak a pillanatban, mintha sejtették volna, hogy számukra ez a két nap az örökkévalóság. De az idő – a könyörtelen – közbelépett, elérkezett az elválás. Ők ketten még próbálták nyújtani a percet, amely elszakadt. Holnap reggel, itt találkozunk – mondták, még mindig egymás kezét szorítva. Vissza-visszanézve búcsút intettek, majd visszarohantak még egy véget érni nem akaró búcsúölelésre.

Másnap már hajnalban rohantak egymás felé. Minden perc csak elvesztegetett időnek tűnt. Ez a nap már más volt, mint a tegnapi, ezt már nem követte holnap, ezért a mindent elsöprő mámor és a bánat különös keverékévé vált. Mindent el akartak mondani egymásnak, majd halkan egymást nézték percekig, mert oly hihetetlen volt ez az egész. Gyorsan leírtak mindent, címeket, programot. Sétáltak a városban, megvették a jegyet – a legkésőbbi vonatra. Torkukat szorongatta az elválás, de ajkuk a másikét kereste. Kezük görcsösen szorította a kicsúszó jövőt. A perc mégis eljött. A vonat már bent állt az állomáson, fel kellett szállni. István a lépcsőn állt, még akkor is mikor a vonat zötyögve elindult a messzeségbe. Szemük egymásba kapcsolódott, a kezüket egymás felé nyújtották, de már soha nem érték el. A város fényei távolodtak, s vele minden, amit ez a két nap jelentett. A levelek az elején naponta jöttek, de egy nap megszakadt a levéláradat. Évával mi történt, az már soha nem derült ki. A történet itt véget is érne, ha nem találkozott volna újra a két kis jó barát. István ismét vonaton utazott, a büfé kocsiban ismerős arc mosolygott rá – Kornél. – Hát te? – Pesten volt dolgom, most megyek haza. Elmesélték egymás életét. Kornélból rendőrtiszt lett – Istvánból mérnők. Az idő gyorsan rohant. Előkerültek a régi történetek, és Éva.

István elmeséli a két napos csodás szerelem történetét. Kornél érdeklődve hallgatja a szomorúan szép történetet. István szeméből egy könnycsepp gördül le, s lecsöppen a pultra.

Bár én ott éltem, te pedig távol – szólal meg Kornél, – mégis te nyerted meg a fogadást. A pulthoz ment és egy kólával tért vissza. István megitta a kólát. Letisztította az üveget, s táskájába tette. – Te miért teszed el, bárhol kapsz tucat számra. – Nekem ez emlék, egy két napos szerelem emléke, másom már nem maradt. A vonat csikorogva fékezett. Megérkeztek. Még címeket cseréltek. Elbúcsúztak, s mindenki indult a dolga után.

S már soha többet nem találkozott a három kis testőr egymással.

Sok-sok év telt el az óta. Az üveg még mindig ott állt a polcon, mint a sohasem volt szerelem örök mementója. A napsütés néha megcsillan a barázdált üvegen, s ilyenkor egy szomorú mosoly futott át az öregfiú fáradt ráncain, s gondolatai máshol járnak, tán egy régi tavaszi délutánon.

Hány átvirrasztott éjjel
Hány álmot téptem széjjel
Arcod lassan ködbe vész
Hálót fon körém az éj
Mondd, hogy jön még egyszer majd jó
Majd ha átölelsz / Adagio

Forrás: youtube – Christina Peric

U.I.: A történet oly korba játszódik, mikor a lakásokban nem volt telefon, internet, számítógép. Az egyetlen szórakozás hétvégén a Tenkes kapitánya volt.